Ezt a kérdést kaptam: ,,Mit jelent neked a gyülekezet?”. Nagyon nehéz egy ilyen kérdésre válaszolni. Hasonlót éreztem, mint amikor az egyik kedves ifistársam, Vekerdi János megkérdezte tőlem:,,Te miért jársz ifire?” Nagyon szégyelltem magam, hogy erre nem tudtam válaszolni. Itt vannak ugyan a barátaim, de nem pusztán azért vagyok itt, hogy ne unatkozzam.
Kezdem az elejével, azzal, amikor először voltam ifin. Amikor gimnáziumba kerültem, megismerkedtem egy lánnyal, aki nagyon jó barátnőm lett. Egyszer átmentem hozzá, de ő azt mondta, hogy csak 4-ig maradhatok, mert ő megy ifire. Én persze kinevettem, hogy templomba jár, de megkérdezte tőlem, hogy van-e kedvem vele menni. Gondoltam, hát miért is ne? Így elmentem abba a bizonyos Otniél ifibe. Tisztán emlékszem rá, még arra is, hogy ki mit viselt, és hogy ki hol ült. Aznap volt az ifivezetőnk, Bertha Zoli születésnapja, a maradék tortát én vihettem haza. Az apukám azt mondta, hogy ha legközelebb is sütit hozok haza, muszáj máskor is mennem. Másnap elmentem életem első istentiszteletére. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem rá, mi volt aznap az Ige, mert végig az járt a fejemben, hogy ,,Nahát, egy templomban vagyok! Micsoda belmagasság! És vajon milyen madár lehet a szószék felett?” De számomra pont ettől lett emlékezetes.
Elkezdtem járni ifikre és istentiszteletekre, és jöttek a kérdések, hogy „Na, és mikor konfirmálsz?” Én nagyon féltem ettől az egésztől, és nem is voltam biztos abban, hogy ezt akarom. A másik ifivezetőmmel, Hodossi Nórival beszélgettem, és azt mondta, hogy lehet, hogy a konfirmáció előkészítő alatt fog a hitem megerősödni. És igaza volt.
A konfirmáció és a keresztelés számomra olyan dolog, amit még most, egy év után sem tudok felfogni, hogy ez történt velem. Legszívesebben mindenkit elhurcolnék ide, hogy érezze ugyanazt, amit én akkor. Ha valaki azt mondaná, eljön a gyülekezetbe, ha megeszem öt rántott húst, én megenném, és nem csak azért, mert annyira szeretem.
És végül itt a kérdés: Mit jelent nekem a gyülekezet? A rengeteg embert, akit itt megismertem, a barátaimat, a szerelmemet, a gondolkodásmódomat, ahogyan megváltozott, a személyiségemet, ahogyan fejlődött és Istent. És amikor az osztálytársaim furcsán néznek rám a hitem miatt, csak azt mondom: De hát mi ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti – én mégis érzem, hogy egy kicsit mások vagyunk. Örülök annak, hogy ide tartozhatom.