„VÁGYVA VÁGYTAM…”

Lekció: 2Mózes 13:3-14

Mózes ezt mondta a népnek: Megemlékezzél erről a napról, amelyen kijöttél Egyip-tomból, a szolgaság házából, mert erős kézzel hozott ki onnan benneteket az ÚR. Ezért nem szabad kovászosat enni. Ma, Ábíb havában vonultok ki. És ha majd bevisz az ÚR a kánaániak, hettiták, emóriak, hivviek és jebúsziak földjére, mert megesküdött atyáidnak, hogy neked adja a tejjel és mézzel folyó földet, akkor ebben a hónapban végezd el ezt a szertartást. Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, a hetedik napon pedig tarts ünnepet az ÚRnak. Kovásztalan kenyeret kell enned hét napon át, és ne lássanak nálad kovászos kenyeret. Még csak kovászt se lássanak sehol a határodban. És mondd el fiaidnak azon a napon: Amiatt történik ez, amit az ÚR cselekedett velünk, amikor kijöttünk Egyiptomból. Legyen ez jelül a kezeden és emlékeztetőül a homlokodon, hogy az ÚR törvénye a szádban legyen. Mert erős kézzel hozott ki az ÚR Egyiptomból. Tartsd meg ezt a rendelkezést a megszabott időben évről évre. Amikor bevisz az ÚR a kánaániak földjére, ahogyan megesküdött neked és őseidnek, hogy neked adja, akkor add át az ÚRnak mindazt, ami megnyitja anyja méhét. Minden állatodnak az elsőszülöttje, ha hím, az ÚRé. A szamár elsőszülöttjét juhon váltsd meg. Ha nem váltod meg, szegd a nyakát. Minden ember elsőszülött fiát váltsd meg. És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az ÚR Egyiptomból, a szolgaság házából.

Textus: Lukács 22,13-20

„Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: «Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országá-ban.» Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: «Vegyétek, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.» És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: «Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.» Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: «E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.»”

Kedves Testvérek!

A karácsonyi ünnepek, úgy gondolom, sokak számára a családi találkozás élményével volt gazdag. Remélem, hogy nekünk ennél többel. De sokak számára egy kicsit a rohanás utáni megállást, a találkozást, az együttlétet jelentette. Előkészületek, rákészülés, utazások, távolságok, fizikai távolságok legyőzése és öröm, talán egy kicsit a kapcsolat megerősítése – mindez benne volt az ünnepben. De ugyanakkor sajnos azzal is szá-molnunk kell, hogy bizonyára sokaknak csalódás is volt. Csalódás is volt, mert nem érkezett meg az, akit várt, nem gondolt rá az, akitől elvárta volna, hogy legalább egy telefont megeresszen. Talán csalódás volt, mert fizikai értelemben egyedül teltek ezek a napok. Lehet, hogy egy kicsit némelyekben ott volt az az érzés is: hát ennyit kibírunk valahogy. Aztán mégis csak jó, ha visszajön a munka monoton világa, mert nem vagyunk igazán hozzászokva – legalábbis sokan – ahhoz, hogy a közösséget gyakoroljuk. Egy fél óráig, egy óráig még megvagyunk együtt, esetleg két óráig, de meddig lehet együtt lenni úgy, hogy ne robbanjon ki feszültség? Gyerekek között, generációk között, különösképpen úgy, hogy a különböző generációk legtöbb helyen külön lakásban, néha más településen élnek. Vajon meddig tudunk mi közösségben együtt lenni anélkül, hogy valamifajta görcs lenne: ‘Legalább bírjuk már ki az ünnepen ezt a pár órát, és nehogy valami vita támadjon.’

A közösség.
Valóban fontos a közösség, és vágyódik az ember a közösségre. Hogyha föllapozzuk a Szentírást, az evangéliumokat, akkor gyakran találkozunk ennek valamilyen kiábrázolásával, akár tanításképpen, akár gyakorlati megvalósulásában. A természetes élethelyzetekre gondoljunk először: pl. János evangéliuma elején rögtön ott van: Jézus első messiási jelét hol tette? Egy menyegzőn. Kánaánban. Ahol együtt voltak az élet természetes rendje szerint egy lakodalomban. 
Vagy hozzátartozik az élethez a vendégfogadás, a vendéglátás. Emlékezzünk, és ha a Lukács evangéliumát lapozzuk tovább, ahonnan a mai igét is olvashattuk, akkor találkozunk azzal a 7. fejezetben, hogy Jézust is többször meghívták vendégségbe.
Pl. Simon farizeus házánál is, így vendégként telepedhetett le az asztalhoz. De az élet természetes találkozásain túl, többször és sokkal hangsúlyosabban jön elő az asztalkzösség Jézus tanításában, az evangéliumokban. És erre érdemes fölfigyelni, mert nyilvánvalóan nem véletlen.
Gondoljunk – Lukács evangéliumában olvashattuk – az ötezer ember megven-dégelésére. Mekkora közösség, és milyen ünnep lehetett ez! Milyen rácsodálkozás le-hetett ez, hogy sok ezer ember így együtt volt.
Vagy gondoljunk arra, mikor Jézus a nagy vacsora példázatát mondja el: hogy egy gazda nagy vacsorát készített, és üzent a meghívottaknak… és mondja Jézus a példázatot.
Vagyis, hogy olyan mennyei Atyánk van, aki önmagával közösségbe hív, asz-talközösségbe. Mert az több, minthogy a buszon egymás mellé sodródtunk, és 5-10 percig bájcsevegünk, vagy kényszeredetten pár szót váltunk, vagy kitartóan más irányba figyelünk, nehogy észrevegyen már…, és ne kelljen észrevennem, hogy ott van… .

Együtt lenni. Vállalni egymást.
A nagy vacsora példázatában az Isteni oldalról ezt is kifejezi Jézus. Sajnos nagyon jellemző ránk, emberekre, hogy őt hogyan utasítják vissza a meghívottak. De a gazda milyen kitartóan megy! – Akkor az útszélről is hívjátok be!
Vagy emlékezzünk, amikor elmondja Jézus az általunk tékozló fiúnak nevezett példázatot. Akkor ott is mi jelenik meg? A gazda, amikor visszatért a fiú és elébe megy, átöleli, elfogadja – akkor mit mond a szolgáknak? Vágjátok le a hízott borjút, készítsetek vacsorát, örüljünk és vigadjunk. Együtt legyünk. „Mert ez az én fiam elveszett és megtaláltatott; meghalt és feltámadott.” A visszafogadás, az elfogadás öröme, az, az asztalközösségben fejeződik ki a jézusi tanítás szerint.

A közösségnek sajátos és kiemelkedő formája az, amiről a mai újszövetségi ige szól, amit mi úrvacsorának nevezünk immáron. Ahol az új szövetség hirdettetik meg. És kilépve Lukács evangéliumából, a mennyei Jelenésekről szóló könyvre gondolva, a 19. fejezetben, ahol a Bárány menyegzőjének vacsorájáról olvashatunk: Boldogok, akik a Bárány menyegzőjének vacsoráján részt vesznek.

Kedves Testvérek!
Végigvonul az Újszövetségen, de ahogy az előbb hallottuk Mózes 2. könyvéből, a páska vacsoránál az Ószövetségben is ott van ez a közösség, ami az asztalközösségben ábrázolódik ki. Igen, Mózes 2. könyvéből hallottuk az előbb az igét, hiszen a páska vacsora az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendeltetett, hogy újra és újra fölelevenítsék, hogy újra és újra átéljék azt, aminek nem ők voltak részeseik, mert apáik, nagyapáik, vagy évszázadokkal azelőtt élt őseik idejében történt, tudniillik, hogy az Isten, szabadító Isten. Szabadító Isten, és ezért van a páska vacsora. A közösség. 

Ugyanakkor, az előbb hallott Mózes 2. könyvéből olvasott bibliai szakaszban, már nagyon határozottan megszólal a megváltás, a helyettes elégtétel gondolata is, mert a most fölolvasott Mózes 2. könyvéből való szakasz nem beszél az áldozati Bárányról. Az előtte hangzik el. Itt a keserű füvekről való vacsoráról van szó, de mindjárt ezzel egy szuszra mondja el Mózes 2. könyve előbb megnevezett szakasz azt, hogy az elsőszülöttet megváltani. Állataid első fajzását add az Úrnak, de emberáldozat nem lehet. Az Izsák föláldozása is, ezzel az emberáldozattal polemizál, hogy nem lehet. Helyette adj egy állatot, váltsd meg. Már ez is megjelenik, és ott a páska vacsorával együtt mondja el az Ószövetség mindezt.

Amire különösképpen szeretném fölhívni a figyelmet… a páska vacsorával kapcsola-tosan, mit olvasunk? Tegyétek meg mindezt! És elmondja, hogy hogyan. Kik vehetnek részt? Nemcsak Izráel fiai: a jövevények is, akik veletek vannak. Olvasunk arról, hogy az Egyiptomból való szabadulás idején sok keverék nép és népcsoportocska is ment Izráellel. A jövevény, akár szolgaként van nálad vagy bármi módon van veletek, ha részt akar venni, részt vehet. És nem a vérségi kötelék van csupán, hanem egy lelki kötelék jelenik meg már ott is. De van egy feltétel: akkor metélkedjen körül. Fordítsuk le: Ha vállalja az Úrral és az Úr népével való szövetséget. Vagyis nem játék, nem kíváncsiskodás a páska vacsorán való részvétel, hanem bármely népből való is, az Úrral való szövetséget, ha vállalja, akkor részese lehet ennek a közösségnek. Ez a gyülekezeti jelleg, ahogy mondani szoktuk kicsit teológus nyelven. Már a páska vacsoránál megjelenik mindez.

És miért fontos, hogy most ez előkerült? Azért, mert a mai napi újszövetségi igénkben, Jézus, páska vacsorán van együtt tanítványaival. És itt gyökerezik az általunk utolsó vacsorának nevezett csodálatos közösség. És az utolsó vacsorában, az új szövetség jelenik meg. Az új szövetség – mondja Jézus –, amely megígértetett már Jeremiás prófétánál is, hogy egy új szövetséget akar kötni az Úr.
Jézus nem a korabeli hivatalos napon, pénteken tartja a páska vacsorát, hanem egy nappal korábban, csütörtökön. A templomi rend szerint ez pénteken történt, abban az időben.
És arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy ezen a jézusi páska vacsorán nincs áldozati bárány, ami pedig hozzátartozott a páska vacsorához. Hanem itt csak a keserű füvekkel való vacsora jelenik meg. Ez is különösen érdekes, és nagyon figyelmeztető, merthogy majd a páska bárány, az áldozati Bárány, az másnap a golgotai kereszten fog megjelenni. Jézus utolsó vacsorája, ilyen értelemben, nem páska báránnyal elköltött vacsora. Ez nem volt ritkaság akkor egyébként.
De az új szövetség úgy köttetik meg, hogy Jézus leül tanítványaival, és valamit kimond – és különösképpen engem ez ragadott meg. Mit mond Jézus? Hogyan hívja a tanítványait az asztalközösségbe, a páska vacsorára? – egy nappal hamarabb, mint ahogy a hivatalos templomi szokás, mert a páska bárányt a templomban lehetett levágni, és majd utána elkölteni, azt pedig pénteken.
Azt mondja Jézus: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek a húsvéti vacsorát.” Jézus mondja: vágyva vágytam erre a közösségre, vágyva vágytam erre a vacsorára. Neki fontos volt. Vajon nekünk fontos az úrvacsora? Nekünk fontos a közösség? Jézus nem restelli, nem szégyelli kimondani tanítványai előtt, hogy nagyon vágyakoztam, nagyon nagy szükségem van erre, hogy a holnapi és az azután következő eseményekre felkészüljek. „Vágyva vágytam, hogy szenvedésem előtt veletek együtt költsem el a páska vacsorát.”

Kedves Testvérek!

Nekünk mennyire fontos a közösség? Van ekkora vágyakozás bennünk? Érezzük a súlyát? Vagy: igen, egyházunk szertartása szerint egy esztendőben hatszor, nyolcszor, tízszer van úrvacsorai közösség, igen, szívesen, örömmel részt veszek. De éhezzük ennek a súlyát, a jelentőségét a magunk számára?

Jézus nem egyszerűen csak: igen, eljött, közeledik, itt van a páska vacsora ideje. Hát a korábbi évek gyakorlata szerint gyertek tanítványok, üljünk le, és mi is a páska vacsorát költsük el, emlékezzünk az Isten szabadító tettére. Nem ennyi! Jézus kimondja: „vágyva vágytam szenvedésem előtt”. Vagyis valamiért számára különösen fontos volt.

Merjük akkor egy kicsit átgondolni, hogy a mi számunkra mennyire fontos, miért kel-lene, hogy fontos legyen az asztalközösség? Milyen áldásai vannak a közösségnek, mégpedig ennek a speciális asztalközösségnek? Milyen áldása van annak, hogy össze-gyülekezünk? És nem: ‘tudok én otthon is imádkozni’ címszóval kibújni a közösségből – mert hát ott, itt, ilyenek is, meg olyanok is vannak! ‘Karácsonykor kibírunk egy órahosszát, meg nagyon örülünk is egymásnak. Hogy vagytok? Jól vagyunk. Nálatok esett hó? Nem esett. Nálunk esett hó.’ És akkor egy óra múlva elmegy mindenki. ‘Ettünk egy kicsit.’ Vajon hány látogatás ennyibe merült ki? Mert már úgy elidegenedtek egymástól a családtagok, és nemcsak kilométerekre, száz kilométerekre távol kerültek, hanem már igazán nincsenek közös ügyeik, közös dolgaik. Vajon mi keresztyének vágyakozunk a közösségre? Jézus vágyott! És figyeljük meg: szenvedésem előtt – ezt is kimondja. Nem restelli kimondani tanítványai előtt, hogy különösen nagy tétje van e mostani páska közösségnek. Bár már korábbi években is voltak együtt.

Szeretett testvérek, próbáljunk néhányat ujjhegyre szedni, hogy miért fontos az asztalközösség, milyen áldásokat kínál benne az Isten nekünk. Először is, ez a közösség, ez az asztalközösség, az úrvacsora közössége: az Isten szabadító tettére emlékeztet. Újra és újra megerősít abban, hogy az Isten Úr, szabadító Úr, és szükségünk van az emlékezésre és emlékeztetésre. 
Az asztalközösség áldása az előzőkből következően, hogy megtartatásunkat, a hitben való megtartatásunkat is segíti ez a közösség. A közösség egyfajta hitvallás is részünkről, ha részt veszünk benne. Hitvallástétel, megvallása annak, ami bennünk van. Kiábrázolása annak, amit hiszünk és vallunk, amit fontosnak tartunk. Kiábrázolása az Úrral és az egymással való közösségünknek, és így az Úrra mutató bizonyságtétel is, hogy együtt vagyunk.

Az asztalközösség áldásai. Igen, valami új minőség kezd megjelenni. Nem egyszerűen csak ismerősként, rokonként, családtagként is együtt vagyunk – ami nagy ajándéka az Istennek –, hanem valami többről beszél a közösség, különösképpen az asztalközösség.

Milyen áldása van ennek a közösségnek? Azaz áldása is, amiért Jézus kimondta, hogy vágyva vágytam szenvedésem előtt veletek elkölteni. Felkészülni a küldetésre, mert olykor a küldetés nehéz. Az élet olykor nehéz. A közösségben az Úr fel akar készíteni bennünket a küldetésünkre. Az engedelmesség útján akar támogatni bennünket ezáltal. „Mindazonáltal Atyám ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem legyen meg a Te aka-ratod” –. erre fel kellett készülni. Ez nem egy könnyelmű, meggondolatlan pillanatban kimondott ígéret, hanem nagyon komoly tusakodás eredménye Jézusnál is. És így lesz igazán áldássá életünk.

„Vágyva vágytam, hogy szenvedésem előtt veletek elköltsem a páska vacsorát”, a húsvéti vacsorát. Veletek. Pedig, az a tanítványi közösség sem volt tökéletes, mégis az Úr valahol az ő népe közösségében sok megerősítő ajándékot rejtett el.

Kedves Testvérek!
Ebben az esztendőben hadd legyen – különösen most, hogy az esztendő első vasárnapján a kalauz szerint olvashatjuk ezeket az igéket –, legyen különösen fontos számunkra is, erősödjön fel különösen bennünk ez a vágyakozás, hogy mindent megmozgatok azért, hogy ott tudjak lenni a közösségben. Hátrébb sorolok dolgokat, hogy ott tudjak lenni.

Valakikkel a közelmúltban beszélgettem – egy fiatalabb családdal – és szóba került a gyülekezet, hogy elég régen jártak itt. Rácsodálkoztak, hogy azóta építkeztünk. Ez jelzi, hogy hány éve jártak itt, és mondtam, hogy igen. Ők is építkeztek, gyerekek születtek. Igen, szükségük lenne a közösségre. ‘Jaj, hát annyi dolgunk van, meg, meg…!’ Mondom igen, igen… – és az arcomon már látták. És akkor a házaspár egyik tagja mondta, hogy: ‘ja persze, amit nem akar az ember, az nem lesz; meg mindenre van időnk, ha akarjuk’. Egyetértek. A sorrendről van szó. Ez a vágyva vágytam legyen ott bennünk. Különösképpen ragaszkodjunk az Isten népe közösségéhez, mert áldássá akar általuk tenni bennünket az Isten.
Ámen!

Imádság:

Magasztalunk Istenünk, hogy a magad számára teremtettél bennünket, hogy Tőled el-fordult, célt tévesztett életünket Jézus Krisztusban megkerested.
Áldunk Téged, hogy megbékéltettél magaddal és egymással, és új közösséget formáltál, a gyülekezetet, és hogy annak tagjává tettél, fogadtál bennünket.
Segíts meg Urunk, hogy jobban megértsük közösségbe hívó akaratodat, hogy egymás hite által is erősödjünk a közösségben. Segíts meg Urunk, hogy szeretetközösségünk hitvallássá válhasson.
És kérünk, hogy segíts meg bennünket, hogy fontos legyen számunkra különösképpen az úrvacsorai közösség! És Urunk, a TE lelked segítsen, bátorítson, hogy a közösségben jobban számon tartsuk egymást!
Könyörgünk így most különösen magányosokért, gyászolókért, betegekért, az élet ér-telmét keresőkért, a közösséget nélkülözőkért, hogy ne csupán vágy vagy panasz legyen szívükben, hanem merjenek megmozdulni, közösséget keresni. És segíts meg bennünket, hogy közösségbe vágyakozva, és közösséget gyakorló életünk segíthessen nekik is, és segítse nemzetünk megújulását is. Ebben az évben különösen tedd áldássá számunkra a Veled és egymással való közösséget. Ámen!

Áldás:

„A reménység Istene pedig töltsön be Titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által!” Ámen!