Isten Fia, Megváltó

Isten igéjéről nagymamámtól hallottam először. Lelkesen járt gyülekezetbe, ahová engem is elvitt. Szívesen mentem, és szívesen hallgattam az igehirdetéseket, és szívemben megfogalmazódott az a gondolat, hogy én pap leszek. Mivel nagyon beszédes kislány voltam, úgy éreztem, hogy ezt meg kell osztanom a szomszéd nénivel, akit nagyon szerettem. Ő azonban egészen másként reagált, mint ahogyan én azt gondoltam. Csendességre intett, és arra kért, hogy ezt ne mondjam senkinek. Az édesapád könyvtáros, magyarázta, és neki nem lenne jó, ha mindenkinek elmondanád, hogy mi szeretnél lenni. Kisiskolás eszemmel mindezt nem értettem, de megígértem, hogy nem beszélek erről senkinek, hiszen nem akartam apukámnak rosszat. Felső tagozatba kerültem, és ott megtanultam, hogy miként alakult ki az ember, és hogy a vallás az csak a buta embereké, így egyre távolabb kerültem a hittől és a vallástól is. Nagymamám azonban egy dolgot sokszor mondogatott, hogy ne feledjem el: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.
Főiskolára kerültem, elsőéves népművelés szakos hallgató voltam, és az egyik feladatunk az volt, hogy nézzünk meg Nyíregyházán egy-két templomot, milyen művészeti stílusban épültek. Így mentem be az egyik katolikus templomba, ahol nagy meglepetésemre az egyik fölöttem járó diáktársam letérdelt a pap előtt, és áldozott (vagyis úrvacsorát vett). Azt gondoltam magamban: micsoda sötétség, milyen buta ez a lány, hogy járhatnak az ilyenek főiskolára?
Ebben az időben bekapcsolódtam a néptánccsoport munkájába, de a népi kultúrában is találkoztam Isten és Jézus nevével, ám akkor ezekkel nem is foglalkoztam. Közben valahol mégis kerestem az élet kérdéseire a válaszokat, és nagyokat beszélgettünk erről diáktársaimmal, ami eléggé depresszióssá tett.
A főiskola elvégzése után Debrecenbe kerültem, és a nagy keresés közben eljutottunk a népfőiskolai mozgalomba, Pap Gábort, Molnár V. Józsefet hallgattunk, és templomba is elmentünk, például a húsvéti ünnep kapcsán. De ez nem volt elég, éreztem, hogy a szokáson kívül kell lennie valami magasabb rendű szellemvilágnak.
Közben, a férjem egyik nap hazaállított egy könyvvel, és azt mondta, hogy ő mostantól csak zöldséget és gyümölcsöt fog enni. Ennek kapcsán kerültünk közelebb a természetgyógyászathoz. El akartam menni jógázni, reikizni, de valahogy mindig meghiúsult. Végül az itteni ismerőseim segítségével eljutottam egy olyan közösségbe, ahol azt mondták, hogy az összes vallás egy és ugyanazon Istenről beszél. Kinyitották a Bibliát, a kínai és egyiptomi iratokat, amelyekben szerintük szinte ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg. A csoport neve az Arany Rózsakereszt volt. Jó helyen vagyok, gondoltam, és már éppen szorosabbra akartam fűzni a kapcsolatomat a csoporttal, amikor megkérdeztem, hogy kinek tartják Jézust. Amikor meghallottam, hogy szerintük Mohameddel és Buddhával van egy szinten, eszembe jutottak nagymamám szavai: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Többet nem mentem közéjük, de volt számomra egy haszna ennek a csoportnak: ettől kezdve rendszeresen forgattam a Bibliát.
Röviddel ez után (éppen 7 éves házasok voltunk) Karcsi egyszer azzal jött haza, hogy jó a mi házasságunk, de miért ne lehetne jobb. Most itt van az egyetemen egy Kanadában élő hazánkfia, aki családterapeuta, menjünk el hozzá három alkalomra. Kicsit sértődötten indultam el. A második alkalommal eljutottunk odáig, hogy Karcsit a házasságunkba a nők (a két anyuka és én) kényszerítették bele. A terapeuta azt mondta, hogy küldjem el őt, hadd döntsön szabadon, hogy hogyan akar élni. Ekkor előttem egy pillanatra elsötétedett minden, és csak annyit tudtam mondani, hogy amit Isten egybeszerkesztett, azt ember szét nem választhatja. Erre azt válaszolta, hogy ő nem akar az én hitembe belegázolni. Ekkor éreztem először az ige erejét, hogy álljatok ellen az ördögnek és az elfut előletek.
Hazamentünk, és én rendesen kiborultam. Karcsi persze másképp értékelte a dolgokat, ő végre kimondhatott valami olyat, amit éveken át hordozott magában, és most végre felszabadult. Viszont én azt gondoltam, hogy egy 4 éves és egy 1 éves gyerekkel egyedül fogok maradni?
Isten másképp gondolta. Karcsit két héten belül meghívták egy bibliakörbe. Én otthon imádkoztam, nehogy megint rossz helyre kerüljünk. Ő aznap úgy jött haza, hogy megtért. Egy héttel később elmentem megnézni, hogy hol volt előző héten. Egy régi táncos ismerősünk fogadott. Bibliát olvastunk, imádkoztunk és énekeltünk. Egy ének szívem mélyéig hatolt, és eleredtek a könnyeim. A dal a „Jézus, neved oly csodálatos” volt. Tudtam, hogy hazataláltam, döntöttem Jézus mellett, én is megtértem.
Ezt a döntést 23 esztendeje hoztam. Az életemben azóta is voltak, vannak nehéz helyzetek, tragédiák, de tudom, nem vagyok egyedül, bármilyen helyzetbe is kerülök, az ÚR mindig velem van.

Kovácsné Ember Katalin